Hegyen s völgyön járogatok vala,
Virágocskát szedegetek vala,
Csincsecskékbe csincselgetem vala,
Bokrétába kötögetem vala.

moldvai népdal

Ez az év rengeteg újdonságot hozott, pedig még csak két hét telt el belőle. A csillagok és az engem körülvevő emberek úgy fogtak össze, hogy csak úgy sorjáznak a lehetőségek. Ezek persze felelősséget is hoznak, és dönteni, kérni, érdeket érvényesíteni, rossz emléket félretenni nem könnyű.

A bátorságról szólnak a napjaim, minden lépéshez egy nagy adag aggódáson kell kereszülküzdenem magam. Ezt kell tennem? Tényleg ennyire ki kell állnom a kirakatba? Ez még én vagyok? Tudok egyáltalán eleget ehhez? Hogyan kell ezt helyesen írni? Nem fogok belebukni? Mit szólnak, aki ismernek? Nem bántok meg valakit? Mennyi időt kell erre szánnom a jelenleg futó munkáim mellett? Nem fogok szétszakadni? Nem fogok mindent félbehagyni?

Sokat figyelek befelé és igyekszem olyan tudatos jelenlétet kialakítani, amiben helye van minden lelkiállapotnak.
Tegnapelőtt nehéz nap volt, tegnap kimerítő, ma a bosszúságon is gyorsan túltettem magam, holnap megint olyat csinálok, amit igazán szeretek. Csomó terv és lehetőség, mind karnyújtásnyira. Néha azt a karnyújtásnyi erőt sem érzem magamban, aztán a sok kedves szó, értő hallgatás és bíztatás, vagy egy gyerekrajz a járdán tovább lendít!
Rengeteg hála az érintetteknek!

Ez az időszak most olyan, mint egy kirakó az utolsó előtti pillanatban. Még nincs kész, de már látod, hogy minden darabnak megvan a helye. Ha pedig odakerül, akkor az egész sokkal többet mutat, mint az elemek összessége.

Utóirat
ne kérdezzétek, hogy hogyan lesz a virágból kirakó,
de a lehetőségekről bővebben írok, ha eljött az ideje 😉