Szeptember, jövök már!

Ez a nyár nagyon intenzív anyai igénybevételt jelentett. Három határozott akaratú gyerek mellett tartottam a kormányt, és igyekeztem kiegyensúlyozni a teljes csapat jó közérzetét. Az első hónapban még egyszerűbben ment, én is sok sikerélményt gyűjtöttem, párszor megdicsérhettem magam – ha nem is az elég jó anya, de legalább ügyes anya vagyok. Programok, gyerekzsúrok, nyaralás, olvasás, még elviselhető mennyiségű házimunka, kipipált lelki tusakodás az anyatejes időszak lezárása miatt. Néhány Ikeás mesenézés, 3 kisgyerekkel strandolás, minden idegszálat megfeszítő figyelemmel, aztán testvérviharok elcsendesítése, éjszakai gyerekvándorlás, meg a napi kétszeri „simogass még, nem tudok elaludni”. Szépen felőrölt, elfogyasztott a felelősség- és feladatdömping.

A nyári home office meglepően kontraproduktívan telt idén.

Sok felnőtt kapcsolódáshiány, elbizonytalanodó jövő, amit a kormányváltás szele fújt közénk, az egymás felé való türelmetlenség és a másik hangjából kihallott hibáztatás, közel 6 év szoptatás után átalakuló női hormonrendszer, a 3 beépített szabotőr, akiktől egy gondolatot nem lehet végiggondolni, a „nem érek a végére a teendőknek, ezt nem lehet kibírni” érzés. Teljesen a mélyére kerültem, állandóan elsírtam magam, kiabáltam, hibáztam, hiábavalónak láttam a nem is láthatatlan (szennyeskupac, teregetnivaló, elpakolásra váró reggeli, wc-ről felhangzó „kéész vagyok, anyaaa”, mosogatógép ki-be, maszatos lábnyomok, morzsa-fagyi-legó a földön) munkát. Annak a megélése, hogy hiába lapátolod befelé a rendszerbe erőn felül a figyelmet, jelenlétet, munkát, ez egy nagy kontrollálhatatlan izé és agyonnyom, ha nem gördíted tovább fölfelé a hegyen. De már nem megy, csak vergődsz. Hol vagyok én?

Hát senki sem szurkol, nem dícsér meg, senki sem bíztat engem?

Talán nem is látszik kívülről ez a harc, csak egy ideges, veszekedős anya: panaszkodik, nem főz ebédet, rendetlen a kertje, piszkálják egymást a gyerekei, éjjel a telefont pörgeti, mert a másnapi gyerekprogramot tervezte, de elkalandozott a Facebook ragacsos mocsarában. Én is pont így. Aztán későn lefekvés, fél óra múlva gyereksírás, altatás, „most nem foglak kitúrni, idebújhatok?” Reggel már veszekedéssel ébrednek a tesók, kezdődik a nap.
Innen jövök… jövök már, várj egy kicsit!

Új hely és mégújabb helyzet

2022 év elején kaptuk meg új otthonunk kulcsait, végre szabadon járhattunk, jöhettünk-mehettünk az üres szobákban az egymásra pakolt dobozok között, minden lépéssel friss építkezés porviharát kavarva. Kisfiunk aktív részese volt a konyhabútor összeszerelésének, sőt, a babakarámban való vendégeskedés helyett mindig a szerszámosládát kerülgette.

A költözéstől még hónapokra voltunk, a lapraszerelt bútorok szép lassan felvették háromdimeziós alakjukat. A tér arányait teszteltük. Nem voltak fixaideáink, hagytuk, hogy a kialakuló igények határozzák meg a belsőtereket. Az egyik első szükséglet egy kinyitható kanapé volt, ami már hónapok óra várta a kicsomagolást. Játszottunk, csendespihenőzünk, videókonferenciáztunk róla, sokszor ebédelőhely is volt, mert a székek még később érkeztek az albérletben mentett lehajtahatós Norden asztalunk mellé.

Elkezdtek a kicsi és nagy kütyük is beszivárogni, miközben a Cselep-szigeti tavaszt is átélhettük, és Sanka első szülinapja után nem sokkal két napnyi cuccal ott is aludtunk az házban.

Szomszédokkal való ismerkedés során kiderült, hogy nagyon szerencsések vagyunk. Közvetlen szomszédaink és a környék közössege is szimpatikus volt, a gyerek és kutyasétáltató délutánok jó alkalmat adtak a barátkozásra.

Megérkeztünk tehát Tökölre és immár egy új kis élettel a szívem alatt. A környék felfedezésére kismotoros túrákat tettünk a szomszédos utcában, társasházak, ikerházak, kertek, cicák, kutyák, madarak, bokrok, virágok. Már kezdtem megsejteni, hogy jó helyünk lesz itt…