Ez a nyár nagyon intenzív anyai igénybevételt jelentett. Három határozott akaratú gyerek mellett tartottam a kormányt, és igyekeztem kiegyensúlyozni a teljes csapat jó közérzetét. Az első hónapban még egyszerűbben ment, én is sok sikerélményt gyűjtöttem, párszor megdicsérhettem magam – ha nem is az elég jó anya, de legalább ügyes anya vagyok. Programok, gyerekzsúrok, nyaralás, olvasás, még elviselhető mennyiségű házimunka, kipipált lelki tusakodás az anyatejes időszak lezárása miatt. Néhány Ikeás mesenézés, 3 kisgyerekkel strandolás, minden idegszálat megfeszítő figyelemmel, aztán testvérviharok elcsendesítése, éjszakai gyerekvándorlás, meg a napi kétszeri „simogass még, nem tudok elaludni”. Szépen felőrölt, elfogyasztott a felelősség- és feladatdömping.

A nyári home office meglepően kontraproduktívan telt idén.

Sok felnőtt kapcsolódáshiány, elbizonytalanodó jövő, amit a kormányváltás szele fújt közénk, az egymás felé való türelmetlenség és a másik hangjából kihallott hibáztatás, közel 6 év szoptatás után átalakuló női hormonrendszer, a 3 beépített szabotőr, akiktől egy gondolatot nem lehet végiggondolni, a „nem érek a végére a teendőknek, ezt nem lehet kibírni” érzés. Teljesen a mélyére kerültem, állandóan elsírtam magam, kiabáltam, hibáztam, hiábavalónak láttam a nem is láthatatlan (szennyeskupac, teregetnivaló, elpakolásra váró reggeli, wc-ről felhangzó „kéész vagyok, anyaaa”, mosogatógép ki-be, maszatos lábnyomok, morzsa-fagyi-legó a földön) munkát. Annak a megélése, hogy hiába lapátolod befelé a rendszerbe erőn felül a figyelmet, jelenlétet, munkát, ez egy nagy kontrollálhatatlan izé és agyonnyom, ha nem gördíted tovább fölfelé a hegyen. De már nem megy, csak vergődsz. Hol vagyok én?

Hát senki sem szurkol, nem dícsér meg, senki sem bíztat engem?

Talán nem is látszik kívülről ez a harc, csak egy ideges, veszekedős anya: panaszkodik, nem főz ebédet, rendetlen a kertje, piszkálják egymást a gyerekei, éjjel a telefont pörgeti, mert a másnapi gyerekprogramot tervezte, de elkalandozott a Facebook ragacsos mocsarában. Én is pont így. Aztán későn lefekvés, fél óra múlva gyereksírás, altatás, „most nem foglak kitúrni, idebújhatok?” Reggel már veszekedéssel ébrednek a tesók, kezdődik a nap.
Innen jövök… jövök már, várj egy kicsit!